Utolsó jegyzékek egyike innen a Thai Királyságból, mert a héten indulok haza és a hétvégét már otthon töltöm a várhatóan kellemes 19 C fokban. Szíve szakad mindenkinek errefelé, akinek számítok - az élő Buddha - és titkon abban reménykednek, hogy a világpolitikai helyzet miatt én is itt ragadok, mint honfitársaim zöme. A főcsapás hazafelé ugyanis az öböl térségen keresztül, Dubajon és Dohán keresztül vezet, ahol éppen légtérzár van a zsidó-perzsa vita miatt. Csak ők nem tudják, hogy a mainstreammel ellentétben én az ősszel Helsinkin keresztül vettem jegyet, részben nosztalgiából, részben mert anyagilag megfizethetőbb árat kértek.
Szóval Phuketen javában zajlik a búcsúvétel, mindenki látni akar és személyesen megtapogatni (a Buddha hasának megsimogatása sok pénzt ígér, ezért boldog boldogtalan tapad rám, néha tetszik, néha nem kifejezetten. Általában az alanytól függ. Female 30 alatt például bátran megérinthet.)
A mallokban például a párom hajlamos elfeledkezni magáról és órákig bámészkodik, shoppingol miközben én halálra unom magam. Ha sikerül leválnom róla, akkor vagy a lábamat masszíroztatom és nézem a TV-n az Austral Open-t vagy olvasok.
A csajok imádnak a masszázsszalonokban és veszekednek, hogy ki foglalkozzon velem. (Fogadásokat kötnek, hogy leszakad-e alattam a fotel? Elalszom-e a kezelés alatt? Kérek-e pedikűrt a masszázs után? Igen. Manikűrt? Nem. Kávét, teát vagy vizet kérek? Vizet.) Egy életpálya is kevés lehet ahhoz, hogy ilyen két lábon járó istenség kerüljön valakinek a kezei közé. Ezért a nagy izgalom. Képzeljétek miután eldőlt, hogy kinek leszek a vendége, a többiek közül a ráérősek szintén mellénk telepszenek sutyorognak, susmorognak, vihorásznak és kuncognak miközben le nem veszik a szemüket rólam. Rohadt jó érzés és általában úgy elkalandozom, hogy beleájulok a kezelésbe. Arra ébredek, hogy egyre határozottabban keltegetnek.
A párom alaphelyzetben azt szereti, ha ott téblábolok körülötte látótávolságon belül és kikérheti a véleményemet, ha bizonytalan valamiben. Otthonról úgy indulunk, hogy viszem az olvasó szemüvegem és a könyvem, leválok róla valahol keresek egy csendes zugot és elmélyedem az olvasásban.
Mostanság pl. Joshua Kurlantzick könyvében (The Ideal Man), amit nem rólam, bár éppenséggel írhatta volna rólam is, hanem egy Jim Thompson nevű amerikai üzletemberről írt, aki az 1950-es 1960-as években segített újjáéleszteni a thai selyemipart. A TIME magazin azt állította, hogy szinte egymaga mentette meg Thaiföld létfontosságú selyemiparát a kihalástól, miközben emberek ezreinek adott munkát. Mellékesen kicsit kémkedett a jenkiknek és az értékes antikvitások csempészése sem állt távol a lelkétől. A valaha élt egyik leghíresebb ázsiai amerikaiként tartják számon. 1967-ben Malájziában tartózkodott, amikor egyik délutáni sétájáról nem tért vissza és soha senki nem hallott felőle többé. Eltűnésének oka azóta is rejtély. Hihetetlen életpályát járt be korai haláláig (61 éves volt): gyáriparos (textil) apa, tábornok nagyapa, építészmérnöki tanulmányok (diploma nélkül), 1928-ban amerikai vitorlázó az amszterdami Olimpián, majd a leggazdagabb new yorkiak lakberendezője és a Le Ballet Russe de Monte Carlo igazgató tanácsának tagja. Megalakulásakor szippantja magába az OSS (a CIA elődje) és szolgál Algériában, Ceylonon és Thaiföldön, ahol 1946-ban az amerikai nagykövetség katonai attachéja lesz, majd tíz éven keresztül a nagykövet feleségének szeretője. Gyereke is született a nőnek ebben az időszakban, de a DNS akkor még ismeretlen volt, ezért soha nem derült ki, hogy ki is a gyermek igazi papája. 1948-ban alapította meg egy barátjával saját vállalatát, amelyet kivitt a tőzsdére és az a mai napig prosperál. A divat világában a Jim Thompson olyan világhírű brand lett mint a Hermés, a Ralph Lauren, az Etro, a Missoni, a Loro Piana és a Shanghai Tang. Na és persze a Marimekko, hogy is feledkeznék meg róla.
Azt hiszem megint kicsúsztam a fősodorból. Na mind1.
Személyesen Jézus kente fel Donaldot, hogy az armagedont rászabadítsa Iránra állítja a legfőbb tábori lelkész és egyes parancsnokok ezt fel is olvassák a katonáknak, igaz röhögve, amin viszont a szentfazekak kiakadnak és panaszkodnak.
Kicsit csodálkoztam egyébként, hogy ezt a perzsa apokalipszist milyen megértéssel (mély hallgatással) fogadta a nemzetközi közösség, sokan még azt is letagadták, hogy meglepődtek. Ciki volt bevallani, hogy nem tudtak a támadásról előre, ezzel mintegy leértékelve önmagukat és szűk környezetüket. Te tudtad? Persze, hetek óta képben vagyok, Te nem? Értem. Valahogy így. Az elejétől fogva hiányérzetem volt és rájöttem, hogy mi az! Senki nem vergődött, nem tépte a száját a nyilvánvaló jogtiprás miatt. Macron összefoglalta a lényeget: Ez a támadás azért túlment a nemzetközi jog keretein! Mire Merz német kancellár sietett tiszta vizet önteni a pohárba: Irán nem olyan ország, amelyet a nemzetközi jog védene. Egy pária országról van szó, amely végtelenül gonosz és más országokra nézve halálos veszélyt jelent. Ennyi. Azért érdeklődve figyelem a történéseket, mert valami azt sugallja nekem, hogy nem lesz unalmas az idei tavasz és most nem a kormánypárt megalázására gondolok. Republikánus szenátor (Lindsay Graham, South Carolina) állítja hogy ismeri Trump terveit és tudja mi lesz a következő célpontja: CUBA , amelynek a napjai meg vannak számlálva...
De vissza az Öböl térséghez, ahol a szövetségesek közül senki sem könyörgött Donaldnak vagy Bibinek, hogy beszállhassanak a buliba. Úristen, belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha a Donald felkéri a Hungarian Strong Fellow--t, hogy ugyan csatlakozzon már...
Mindenesetre az érintettek fellélegezhettek, amikor egy kósza drón Cipruson (EGY EU TAGORSZÁGBAN BAKKER!!!) csapódott be. Szerintem tök véletlenül, kárt nem is okozva. Mindenesetre az olaszok, a hollandok és a spanyolok gyorsan a szigetország megsegítésére siettek, hogy végre demonstrálhassák melyik oldalon is állnak. Különösen a spanyolok az érdekesek, akik elhajtották Donaldot a légterükből (nem járultak hozzá, hogy az USA légierejének Iránba tartó gépei használhassák az ibériai félszigeten meglévő támaszpontjaikat), majd jól megszeppentek, amikor a féleszű cserébe beigérte a gazdasági vendettát. A franciák is léptek, életet leheltek a legdrágább játékszerükbe (Charles de Gaulle anyahajó) és bezavarták cirkálni a Földközi tenger medencéjébe, a legénység nem kis örömére. (Az öböl térséget gondolom Macron már túlzásnak találta volna, arról nem is szólva, hogy ott könnyebben megsérülhet... Na nemá.) Az Irán által megcélzott Öböl menti államoknak pedig légvédelmi segítséget biztosítanak a franciák.
Közben az iráni elnök bocsánatot kért az érintett Öböl menti államoktól, tévedésből lőtték őket mondta, amire nincs bocsánat, minden esetre a maguk részéről tűzszünetet hírdetett. (Egy hete az izraeli erők légitámadásának köszönhetően az iráni hadsereg elveszítette közel félszáz magas rangú vezetőjét. Megszünt a sereg központi műveleti vezénylése, a helyi parancsnokok a maguk belátása szerint vették fel a harcot. Így aztán jól megsorozták Dubajt, Abu Dhabit, Qatart stb.)
Donald láthatóan nagyon büszke az eddig elértekre és eltökélt a teljes győzelemben, bár tegnap egy baráti társaságban elismerte, hogy két-három hét még lehet a pakliban. Azt is hozzátette, hogy a teljes kapitulációig üti a vasat, nincs helye kompromisszumnak.
Közben Teheránban az ideiglenes vezetői tanács (meg valami Szakértők Gyűlése) ezerrel keresi a megölt vallási vezető utódját és a kiszivárgó hírek szerint annak fiában (Mojtaba Khomenei) látják megtalálni. (Az államalapító Khomeini ajatollah fia, Haszán is ringbe szállt.) Némi gondot jelent, hogy Mojtaba vallási képzettsége nem felel meg a követelményeknek és Donald is kijelentette, hogy számára a jelölt elfogadhatatlan, márpedig Ő FOGJA ELDÖNTENI HOGY KI LESZ A NAGYFŐNÖK, a szakértők gyűlésének helyet adó épületet pedig az izraeli légierő porig bonbázta, hogy nyomatékot adjon Donald szavainak.
Itt tartunk miközben tőlem mindenki azt kérdezi, hogy a magyar állam benyújtja-e a számlát azon honfitársainknak, akiket a háborús övezetből kimenekít. Én nem tudom, de nem tartom elegáns megoldásnak, különösen ha erre előzetesen fel sem hívják az érintettek figyelmét.
Vasárnap reggel van, Amerikában vagyunk, a család a konyhaasztal mellett csendben falja a babot, rántottát és a pirítóst, amikor Doni a családfő megszólal: nincs kedve valamelyikőtöknek holnap az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén elnökölni? Nekem millió más dolgom lenne, a Bibivel tegnap ráléptünk a perzsák nyakára és még lélegeznek. Nekem nem jó, edzésem van válaszolja tele szájjal Bari, de az anyja, Meli erősen elgondolkodik.
Az fut végig borsónyi agyán, hogy azért a szalonokban világszerte nagyot szólna ha megugraná. Általában fosik az ilyen diplomáciai jelenésektől, unalmas emberek unalmas témákról csevegnek, nem igazán tud beszélgetni senkivel, vagy tartanak tőle vagy nem szimpatizálnak vele, de mindenképpen kerülik vagy ellenkezőleg úgy rányomulnak, hogy a fejükre lehetne ülni, amikor a seggét nyalják. Nem az ő világa, de Donival nem lehetett bírni, másodszor is megválasztatta magát. Amin nem mellesleg kurva nagy pénzt bukott, amikor a Flutter-nél álnéven Doni bukására tette fel a teljes kp vagyonát.
És mégis mit kellene csinálni, kérdezte óvatosan. Nem nagy ügy, nyugtatta a férje, odamész, a kezedbe adnak pár oldalt, felolvasod, mindenkire mosolyogsz, néhányukkal kezetfogsz és délután 3-ra már mehetsz is Bariért az edzésre. Természetesen kapsz tőlem valamilyen rangot is, háziasszonyként mégsem mehetsz oda, de államtitkárként már igen. Gondolj csak bele, a sok süket barátnődet megüti majd a guta, amikor meghallják, hogy beolvastál a világnak. Gondolod, hogy megtudnám csinálni? Biztos vagyok benne drágám, nyugtatta feleségét, miközben magában arra gondolt, hogy ki nem szarja le mi fog történni. senkit sem érdekel, majd elmakog valamit a papírról, amit a kezébe nyomnak és mindenki megy a dolgára. Barika jobb lenne, de az edzés az szent dolog.
Egyébként nem ez volt az első eset, hogy Donald kétségbe ejtette a diplomácia világát, 2017-ben a lányát Ivánkát kérte meg, hogy helyettesítse őt egy G 20-as csúcson, ahol a gyermek Merkel és Shinzo Abe között feszíthetett.
Nekem egyébként tetszik, hogy Doni nem viszi túlzásba a fontoskodást és kellően laza egy ilyen fontos pozíció ellátásakor, végül is gebinben is lehet vinni a Fehér Ház ügyeit.
Csak lestem, amikor ez a Pedro fiú tegnap elküldte Donaldot a picsába az ötletével együtt. Nem tudom mennyire volt ez az otthoni közéletnek szóló performance, jövőre parlamenti választások, vagy őszintén gondolja az, amit mondott. Egyszer már megszívattatok minket és karöltve lerohantuk Irakot, hogy elvegyük az atomfegyverét, amiről aztán kiderült, hogy nincs is. A kis Bush csak sunnyogott és a kémeire mutogatott, hogy azok vitték be az erdőbe, pedig csak azt suttogták a fülébe, amit hallani szeretett volna. Mind1, még egyszer nem csináltok hülyét belőlünk. Ha nem is szó szerint, de valami ilyesmit üzent Donaldnak, aki nem lévén hozzászokva az ilyen hangnemhez zsigerből megfenyegette az egész latin világot, de mindenek előtt Spanyolországot, akivel soha többé nem áll szóba, nem találkoznak és nem játszik vele. (Minden gazdasági és kereskedelmi kapcsolatot megszakít vele.) Annyira hülye, hogy a média előtt is képes volt megerősíteni, amit az ovális irodában zárt körben mondott. Megint rajta röhög a világ.
Közben fél szemmel követek egy másik rendezvényt, az is tiszta Monty Python, nevezetesen az iráni&kínai&orosz tengeri hadgyakorlatot. A háború kellős közepén gyakorlatoznak... Lehet itt valami, ami értelmet adhat az egésznek. Az irániak két éve kunyerálnak a kínaiaktól egy rakétafegyvert, pénz nem számít, az van, mint tudjuk, amivel még a jenkikre is ráviszik a frászt. Alacsony magasságon, a radarok érzékelői alatt, nagy sebességgel, nagy hatótávolságról, nagy precízitással BUMMM!
Szerintem a mostani helyzet kikövetelte a tárgyalások felgyorsítását, de az is lehet, hogy a gyakorlat álcája alatt már folyik az irániak betanítása az eszközök kezelésére. Mit keresnek ott az oroszok? Egyrészt őket is érdekli ez a fegyver, másrészt eleget tettek az irániak felkérésének, hogy demonstratívan álljanak egy kis ideig melléjük hadd lássa a világ milyen komoly barátaik vannak. (Miközben Putyin úgy örül a kirobbant háborúnak, mint kutya a csontjának. Az olaj hordónkénti ára az egekben, az orosz költségvetés pedig egyensúlyban, bár ezt az ukrán kaland miatt sokan vitatják. Tavaly az orosz költségvetés hiányát csak csilliárdokban tudták kifejezni. Ebból tényleg nehéz felállni.)
Figyelj Józsika, nézz már utána a kanalasgém kedvelt útvonalának, úgy sem csinálsz semmit, hívott fel egyszer a nejem egyik büdös qva barátnője és csak a korára való tekintettel nem küldtem el a picsába. Anyád. Az unatkozott, amikor magára húzta apádat a Zagyva partján. Akkora paraszt vagy, hogy miniszter lehettél volna a Rákosi kormányban. Lecsaptam a telefont és többé soha nem beszéltem vele, nem is láttam.
Na ez onnan jutott eszembe, hogy civilizáltabb rávezetéssel ugyan, de egyre gyakrabban találnak meg különböző feladatokkal a barátaim, mondván ebben Te vagy a legjobb, mi csak maszatolnánk, vagyis hízelegnek a rohadékok, de az ember a barátaiért mindent. Az elmúlt napok termése: megtéríti-e az utasbiztosításod a károdat, ha az Irán elleni háború miatt törlik a járatodat, Ravalpindiből hogyan lehet a legkönnyebben hazajutni, itt sok világkörüli úton lévő luxushajó kikött, lehet ezekre jegyet venni, elhajózni Japánig és onnan Amerikán keresztül hazarepülni, pénz nem számít, a király tényleg minden kedd reggel audencián fogadja az érdeklődőket, külföldi is mehet meg ilyenek. Vajon azért találnak meg a hülyeségeikkel mert én vagyok a legrátermettebb, legügyesebb és legokosabb vagy ezek is úgy vannak vele, hogy ott a Joci, az ráér, majd megnézi. Gondolom az előbbi lehet az igaz.
Lassan kezdek pakolni és ráhangolódni a repatriálásra, ha Donald is egyetért vele, mert a haverok terveit rendesen átírta. Aki a múlt pénteken elindult az mind Dubajban strandol, a többiek el sem tudtak azóta indulni. Egyszer már megszívtam, amikor hat éve a világjárvány a hazaindulásom hetében szakadt a nyakunkba az Emirates pedig bedobta a törülközöt és annyit üzent az utasainak, hogy szabad emberek vagytok azt csináltok amit akartok. Most más a helyzet, lokális háború a 21. században. Elsőnek Abu Dhabi, majd Dubaj közölte, hogy állja az ott rekedt túristák szállodaköltségeit, ma reggel pedig a thai kormány jelentette be, hogy az érintettek kapnak napi 20 ezer forintot és amig itt lopják az időt azt vesznek rajta amit akarnak.
Közben az öbölben is érdekes dolgok történnek. Az amerikai flotta a USS Abraham Lincoln anyahajóval az élén folyamatos tűz alatt tartja Iránt, amelynek hadseregét a zsidók az első félórában lefejezték. Ezt még megspékelték egy akkora kibertámadással, hogy a fal adta a másikat. Iráni oldalon nincs tehát központi műveleti irányítás, az egyes parancsnokok belátásuk szerint dönthetnek arról, hogy mit és merre. Feltűnt, hogy nem hallok semmit az iráni flottáról, pedig annyi amerikai hadihajó úszott be a Hormuzi-szoroson, hogy az ember komoly tengeri ütközeteket várna a felektől. Erre ma leöntöttem magam a kávémmal, amikor meghallottam hogy az iráni flotta az oroszokkal és a kínaiakkal közös tengeri hadgyakorlatot folytat az Ománi-öbölben és az Indiai-óceánon. Miközben ezerrel bombázzák az országukat - lényegében a tengerről - ezek elérkezettnek látják az időt egy kis gyakorlatozásra kicsit arrébb, nyugodtabb vizeken. Agyrém. Ali Khamenei sem volt százas, amikor hagyta hogy az ellenség sértetlenül keresztül jusson a Hormuzi-szoroson, felvegye a támadó pozicíót és elvegye mindenki szombat reggeli étvágyát. Most bezzeg ezerrel fenyegetőzik valami Mohammad nevű dandártábornok, hogy csak merje valaki megközelíteni a szorost, halál fia. Mit gondol ez a szerencsétlen, a jenkik innen mennek majd nyugdíjba, a hajóik meg a roncstelepre? Vagy mint a hydroplánok elrepülnek? Nagy farok lehet ez a Mohammad.
Visszatérve magamra, híresen bölcs előrelátásomnak és külpolitikai hozzáértésemnek köszönhetően tavaly november elején, a mainstreammel ellentétben nem Dubajon, hanem Helsinkin keresztül vettem repülőjegyet Phuketre. Ha Kína csütörtökig nem lép be a háborúba, akkor a jövő hétvégén már otthon vagyok.
Nektek nem tünt fel, hogy a kormányfőt nem hívta meg az ő amerikai cimbije a múlt szombat esti privát bulijára Mar-a-Lagoba?
Szombat reggel zenés ébresztővel indult a nap Teheránban is, az emberek a ramadán miatt még napkelte előtt megreggeliztek, hogy aztán napnyugtáig böjtölhessenek, bár ezt a remek programot felülírták a váratlanul minden irányból lezúduló rakéták és bombák ezrei. A világ és szerintem az irániak legnagyobb meglepetésére a napok óta csendben közeledő amerikai anyahajókról felszálló vadászgépek, izraeli harcostársaikkal karöltve, a felsorakozott hadihajók ágyúinak támogatásával elementáris csapást mértek az Iszlám Köztársaság legfelsőbb vezetőire és az ország legfontosabb katonai létesítményeire. Aki otthon vagy az irodájában tartózkodott annak game over. Negyed 9-re Ali Hamenei ajatollah, Irán vallási vezetője is felköltözött a feljebbvalóihoz. Már két hete figyelmeztették Hameneit a közeledő veszélyre és még a Hormuzi-szoros lezárássának gondolatát is felvetették, de a mindenkinél bölcsebb főnök elhajtotta a hírszezőket a fenébe, mert szerinte pont ezzel húznák magukra a szart. (A hírszerzés munkájának lenézésében és az emberek lekezelésében az ajatollah Trump szellemi és lelki társa volt.) Csak erőt fitogtatnak és megakarnak bennünket félemlíteni hangoztatta, amikor a torkán akadt a croissant és a tetőgerenda. Gyorsan összeült a három tagú PB és összehívták a 88 tagú pápaválasztó KB-t, hogy kórusban átkozzák a testet öltött Gonoszt, teljes átéléssel fenyegetőzzenek és késlekedés nélkül hozzákezdjenek a soros vallási vezető kiválasztásához. (Aki részletesebben is érdeklődik az ilyen rendezvények intímebb jelenetei iránt, annak javaslom, hogy olvassa el vagy nézze meg a Konklávé c. könyvet (Robert Harris) vagy filmet (Netflix). Donald megfenyegetett ugyan mindenkit, hogy márpedig itt rendszerváltás lesz és addig senki sehova, hát még nem látom ennek komolyabb foganatját. A polgárháború is várat magára. Érdekes egy nép. Zúdulnak a bombák, ordít velük egy vámpír és nincsenek beszarva. Ami Donaldot illeti, nos ő napok óta a szombat esti buli szervezésével volt elfoglalva, személyesen hívta a haverjait hogy biztos legyen a megjelenésükben. Nagy ravaszan nem árulta el a legfontosabb okot az ünneplésre (aznap estig az áldozatok száma meghaladta az ötszázat) és a tudósításokból elképedve láttam, hogy mindenki piszkosul örül és mosolyog, nyalja a pávaként jövő&menő és percekkel korábban kielégített Madám seggét. Csak O1G hiányzott nekem, de nagyon, szeretem nézni ahogyan felnéz az Istenre, miközben huszonháromszor ki&be kapcsolja a zakóját, nyalja körbe a száját és pucsít.
Donald egyébként ezzel komolyat hibázott, hiszen cimbije nagyon komoly dilemma előtt áll. что делать? Bizony választani kell a Putyin és Trump között. Az eddig folytatott hintapolitika tarthatatlanná vált.
Valamikor még a múlt héten az egyik délelőtt a Pentagonnal egyeztetett, hogy nagyjából mire gondol az Öböl menti hatalmas országgal kapcsolatban, majd délután levezényelte a világ legunalmasabb és legrosszabb arcú politikusait tömörítő Béketanács első alakuló ülését. Mondanám, hogy rezzenéstelen arccal, de az igazság az, hogy pléhpofával. Ami ezután következett még sokáig téma lesz.
A gázai helyreállítások koordinálására létrehozott testület alakuló ülésén mondott beszédében Donald elfelejtette Gázát megemlíteni. Kiderült, hogy a károk helyreállításához szükségeltetik kb. 50 MD USD ebből eddig összejött 7. Még az USA is csak igérget, hogy mennyit ad (10 MD), de még nem vette a fáradságot az utalásra. Kárpát medencei csoró haverját felmentette a fizetési kötelezettség alól és mindenkinek úgy mutatta be, hogy nagyon kemény egy fickó. Senki nem érti, hogy mit ért ez alatt, de nem is fárasztják magukat a megfejtéssel. Annyira azért nem fontos. Közben a büszkeség szétfeszítette az érintett mellén a nyloninget, de az is lehet, hogy a sok pacalnak és tokaszalonnának köszönhető az erőteljes terebélyesedés. Döbrögi szindrómának hívják. Nehezen kezelhető.
Közben a karmelita urának bizony fogalma sem volt, hogy a nagyhatalmú cimbije milyen meglepetést tartogat a világ számára. Azért ez már önmagában is kínos. Milyen haverság az ilyen. Ha nekem van egy haverom, azzal mindent megosztok. Különösen a titkaimat. (Itt jegyzem meg, hogy nekem távolról sem életszerű, hogy Donald ez alkalommal nem fecsegte ki a haditervet. Valószínűbb, hogy ez megtörtént csak nem tudok róla.)
Nagy titokban az Arab öbölbe vezényelte az amerikai flottát, némileg meggyengítve ezzel a hátországnak számító Csendes óceáni térséget, ahol a kínaiakkal és az oroszokkal néz farkasszemet. Olyan nagy volt a titok, hogy Iránban már két hete kikérték a kedves vezető Ali Hamenei véleményét, hogy mi legyen, mert jönnek. Nem kellene lezárnunk a Hormuzi szorost főnök? Ááá, dehogy. Rossz néven venné a világ. és mint az elkábított birkák hitetlenledve és megbénulva nézték, ahogy az amerikai flotta szép csendben felvonul az öbölben, a hadihajók felsorakoznak és az iráni nép szombati reggelije mellé odabasznak párszázezer kilotonna rakétát. Reggel 8-ra időben megjöttek az izraeli vadászgépek is, akik a leghatékonyabb fejvadászok a világon. Negyed 9-re volt nincs vallási vezető.
Mindeközben Budapesten a kemény fickó arra ébredt, hogy nem tudja hogyan tovább. Donald berobbant a kínaiak és az oroszok holdudvarába és átírta a történelmet. Szétzavarta az Iszlám Köztársaságot a vezetőivel együtt és megfogalmazta a követeléseit. Moszkva és Peking még töri a fejét, hogy erre mit lépjen. Érdemes egyébként minden komoly és mérvadó forrásra odafigyelni, mert többen is a 3. világháborút vízionálják. Emberünk kurvára tanácstalan, csak abban biztos hogy a régi világnak annyi. Dönteni kell a hogyan továbbról, de mindkét opció szar, súlyos következményei lesznek mindkettőnek. Miközben gondolkodott rutinosan levezényelt két katonai helikoptert Nyíregyházára, hátha arról jönnek a perzsák.
Ha valaki kiváncsi a véleményemre, elérkezett az a pillanat, amikor fel kell tudni állni és átadni a helyet valakinek, aki nem blamálta magát és az egész országot a hintapolitizálással. Vannak elveink, amiket vallunk és ezek védelmére szükség esetén harcba kell szállnunk. Aki látja adja át.
Az megvan, hogy a Travolta benyit egy üres lakásba és csodálkozva néz jobbra&balra, nem érti mi a faszt keres ott. Na én is így vagyok azóta, hogy a Donald rágóval a szájában bejelentette a katonai csapásokat Irán ellen. Nem beszélt háborúról, hadüzenetet sem küldött, viszont szereti és óvja Izraelt, amely a legfőbb szövetségese a térségben és amelyik szintén haragszik a szakálasokra, akik orrba&szájba támogatják a Hamászt, a Hezbollahot és a síita milíciákat, Izraelt eltörölnék a föld színéről és a térségben található amerikai katonai létesítményeket is folyamatosan basztatják. Ezért most tandemben intézkednek. De miért pont most? Most jött el az idő? A Bibi is csak most ér rá?
Mi van? Igen, leváltják az iráni rezsimet, húzzanak a picsába, eleget szívták mindenki vérét, egyuttal megsemmisítik az iráni nukreális kapacitást (már ha találnak ilyet), amely Izrael létét fenyegeti és kirobbantanak egy népfelkelést is - hamár így alakult -, hogy ez a kedves és jobb sorsra érdemes perzsa nép is elindulhasson a polgári fejlődés, a demokratikus pluralista berendezkedés, még egyszerűbben szólva a civilizáció rögös útján. Nem sokat késlekedve megszólalt a számüzetésben (USA) élő koronaherceg is (Reza Pahlavi, arcra is kiköpött apja), hogy szívesen áll népe szolgálatára, ha az iszlamisták végleg eltakarodtak. Ha Donaldnak van humorérzéke miközben egy moral insanity mint tudjuk, megkínálhatná majd mondjuk a bábszinházzal. De csúszok ki a fősodorból.
Szóval akkor, hogy van ez? Valamikor az ősz folyamán, miközben az oroszokat (Putyint) leckéztette visszatérően a békés egymás mellett élésről és a jószomszédságról, az államok önrendelkezési jogáról és a határok sérthetetlenségéről, szép csendben keresztet vetett az Iszlám Köztársaságra? Csak én látok itt némi hasonlatosságot az Ukrajnát ért agresszióval? Mondjuk a Putyint koncentráltabbnak látom, amikor a háborúról beszél, szemben Donalddal, aki a mostani bejelentését is olyan álmosító szenvtelenséggel tudatta a világgal, mintha egy oregoni nyugdíjas nőklub előtt szerepelne. Naná, hogy simléderes, USA feliratú sapkában. Mert mi lezserek is tudunk lenni. Na ezt imádja az agytalan tömeg, amely másodszor is rábízta az ovális irodát és a football-t (elnöki atomtáska). Egyébként az életemet teszem rá, hogy ha leültetnék nem tudná hibátlanul elmondani az élesítéshez szükséges protokollt. De szerintem azt sem fogta fel, hogy mibe vágta a fejszét ezekkel a célzott katonai csapásokkal, ahogyan ő fogalmazott. Szerintetek van fogalma arról, hogy milyen hullámokat ver majd az iráni helyzet pl. a világgazdaságban? Pedig tuti felhívták rá a figyelmét. Azért nem kevés olaj van arrafelé. (Na az például kié lesz? Már tudható?) Nagyon félek, hogy sok esetben improvizál és nem hallgat a józan észre (esetében a szakértőkre), mert ő mindent jobban tud mindenkinél. Na kik is ezek az emberek, akik így viselkednek? Megint kicsúsztam.
Mondanám, hogy a Kreml urai fellélegeztek, végre lekerültek a napirendről és a lapok címlapjairól, nem vezető hírek már és nyugodtan garázdalkodhatnak, embertelenkedhetnek és háborús bűnözhetnek, mert a kutya sem figyel rájuk. De a helyzet az, hogy csak pár napos késéssel értesültek Donald döntésének meghozataláról, jó időben tudtak már az előkészületekről és semmi meglepetés nem érte őket a szombati ebédnél. Mert nem hülyék és a helyén kezelik a hírszerzést, a felderítést és általában a kémkedést. Persze az elhárításban is jeleskednek. Adva van a Kreml élén egy hivatásos csekista, egy volt KGB tiszt, akinek minden döntését meghatározza a múltja és ott van Donald a Fehér Házban, egy minden hájjal megkent ingatlanspekuláns, akinek reggelente nincs türelme elolvasni a legfrissebb hírszezési jelentések összefoglalóit, amiket kifejezetten az ő számára tömörítenek. Próbálkoztak azzal is, hogy olvasnia se kelljen, majd a postázással megbízott, egyébként magas rangú tiszt felolvassa neki. De abba is belealudt és leöntötte a vörös nyakkendőjét a feketéjével. Az ezredest kirúgták, én meg végkép kicsúsztam.
Említettem, hogy Saigonban nem találkoztam kézzel fogható vagy érezhető gyűlölettel mondjuk a sok fájdalom és szenvedés miatt, amit a civilizált Nyugat okozott a jobb sorsra érdemes vietnámi népnek. De a háborúk jelei még ott vannak. Nem kifejezetten a betemetetlen bombakráterekre gondolok. A levegőben van valami. Én egy hetet voltam ott és nem volt olyan napom, hogy ne gondoljak vissza az itt megélt borzalmakra. Előttem vannak a filmek az utolsó napokról, amikor a déliek menekülni próbáltak az északiak (a kommunisták) elől és csak az amerikaiakra számíthattak, de azok nem tudtak csodákkal előállni és a többség hoppon maradt. Milliók mehettek évekre az átnevelő táborokba. Sztálin például simán agyonlőtte volna őket. Hó apó bonyolultabb összefüggéseket is képes volt átgondolni és kezelni, így pl. a demográfiai helyzet alakulása és alakítása is felmerülhetett a fejében. Erre később még visszatérek.
Kezdetben a 19. század vége felé állítottak be hívatlanul a franciák, hogy aztán közel egy évszázadig élvezzék a gyarmatosítás előnyeit, folyamatos harcot vívva a függetlenségért küzdő polgári mozgalmakkal. A franciák megjelenésével egyidős a leghíresebb vietnámi celeb, Ho Chi Minh elvtárs, aki nem kevés borsot tört élete során kezdetben a franciák, majd lényegében az első indokínai háború folytatásaként rossz fiúkként megjelenő mintegy 2,5 millió amerikai orra alá. Csendben jegyzem meg, hogy az emberiség történelmében a 20. század két világégése után a Vietnám elleni amerikai agresszió (1955-1975) jelentette a harmadik legpusztítóbb háborút. Az akkor kb. 50 milliós lakosság 10%-a elpusztult. (1 M katona és 4 M civil áldozat) Az USA felvonultatott 2,5 millió katonát, akik közül kb. 60 ezren nem élték túl a kalandot. Örömmel jelenthetem, hogy ez a szeretetreméltó és életigenlő nép osztály létszáma mára túllépte a 100 milliót! Vagyis alig 50 év alatt megduplázódtak, mig mi a 10.6 millióról 9.6 millióra korrigáltunk. Még egy pár év és annyian leszünk mint a finnek. (5 millióan)
La boulangerie, petite épicerie, salon de beauté, coiffeur, le café, le bistro stb. mind a francia múlt jelei. Az amerikaiak büszkék lehetnek a hátrahagyott és ma múzeumokban látható fegyverzeteikre. Van itt kérem minden, a pisztolytól az ágyúkig, a tankoktól és helikopterektől a vadászbombázókig. Ahogyan a kínai Hszianban húszméterenként találkozhatsz az első és egyetlen paraszttal, akinek kapája elsőnek vágta fejbe az első kínai császár (Csin Si Huang-ti, Kr.e. 3.század) föld alatt rejtőzködő terrakotta hadseregének első agyagkatonáját, úgy Saigonban is az emlékhelyek környékén ott lebzselnek a vidám veteránok, hogy pár dongért szelfizzenek veled és meséljenek az átélt borzalmakról és a már említett celebről, aki országos cimbijük.
A bécsi Kegelgasse 34-38 sz. alatti Hundertwasser-ház jutott eszembe, amikor az egyik nap szembe jött velem Saigonban egy ugyancsak expresszionista ház. Tíz emeletes, emeletenként 6 lakással. Kivülről minden lakás utcai fala más színre lett festve. Minden emeleten, minden lakásban nyilvános kávézó működik, értelemszerűen saját branddel büszkélkedve. A kávé mellé házisüti és lehet pihizni is a kanapén, ha valaki nem tudja levetkőzni a trópusi lét megrögzött szokásait. ("levetkőzni", ez itt egy freudi elszólás lehet.) Sok lakásból szűrődik ki zene és hangfoszlányok, igazi Mini-Bábel. Beszarás jó hely.
A kávéházaktól egy lépés az éjszakai élet. Említettem, hogy a mopedek száma az elmúlt két évtizedben radikálisan visszaesett. Ugyanez mondható el a gyenge reputációval rendelkező lányokról és asszonyokról. Eltüntek az utcaképből. Nem vagyok naív, tudom amit tudok. De ez akkor is nagy teljesítmény. Különösen, ha Thaiföldre gondolok...
A legnagyobb látványosságokat kihagytam, így pl. nem mentem el az alagutakhoz és kihagytam a villámlátogatást a Mekong deltánál is. Az utóbbi igazi vakuljparaszt program, három órás autókázással, csónakázással, biciglizéssel és bámészkodással. Egy rohanás az egész. Mindent látsz, csak éppen a Mekong deltát nem. A Mekong delta régió Dél-Nyugat Vietnám nagy részét foglalja magában, területe több mint 40e km2 (hazánk 93e...) Ide vissza kell térni, erre több időt kell szánni és szakemberekre bízni a szervezést. Minimálisan 4-5 nap és egy rendes hajó szükségeltetik. Addig marad a You Tube.
Amennyiben az írást a kötelezettségeim között tartja számon valaki, akkor manapság valószínűleg elégedetlen velem, mert egy ideje elhanyagoltam. Próbálom magam is megfejteni az okát - mire fel ez a nagy lustaság és nihil - de nem tudok rájönni. Na mind1, ha valamit, hát magyarázkodni nagyon utálok. Itt vagyok még Dél-Kelet Ázsiában, pár napja érkeztem vissza Saigonból Phuketre. Navigare necesse est... (vivere non est necesse teszi hozzá kedvenc mondásomhoz az a stréber Pompeiusz, hogy a Rómának gabonát szállító hajósait nagyobb teljesítményre ösztökélje a viharos tengeren), ami az én esetemben azt jelenti, hogy a 60 napi vízummentes tartózkodás után odébb kell állni egy házzal (magyarul ki kell lépni a komfortzónádból és az országból), hogy mondjuk egy hét múlva visszakullogj és megint 60 napig vízum nélkül lóghass az óceán partján a pálmafák árnyékában. (Közben hallom a hírekben, hogy Bécs városát és az országunk nyugati felét megint betakarta a hó, se suli, se melo, mindenki elzárva a világtól.) Persze nem kötelező kilépni, be lehet menni a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) helyi irodájába és pénzért meghosszabbítani az itt tartózkodást (20e forintért adnak 30 napot). Szerintem egyszerűbb és érdekesebb felkerekedni és meglátogatni az érdekesnél érdekesebb szomszédos országokat és nagyvárosokat. Geopolitikailag és stratégiailag olyan kurva jó helyen leledzünk, hogy bármerre nézel, karnyújtásnyira kínálkoznak jobbnál jobb helyek. Kambodzsa (Angkor Wat), Szingapúr, Malájzia, Indonézia stb. Az évek során ily módon egészen Bali-ig elkalandoztunk, az idén Saigon-ra esett a választásunk.
Egyik ámulatból estünk a másikba. Jártam már itt korábban kétszer is, de minimum 20 éve. Minden megváltozott. A mopedek száma a felére csökkent, az autópark kicserélődött, szép tiszta, újszerű autók milliói közlekednek az ősrégi szabályok szerint vagyis egy európainak felfoghatatlan íratlan szabályrendszert követve, látszólag balesetmentesen. Egy hétig voltunk Saigonban, állandó mozgásban és még csak koccanást sem láttunk, miközben a kereszteződésekben eltakartuk a szemünket. A másik dolog ami rögtön szemetszúrt, a tisztaság, Az utcákon nincs eldobott vagy el nem takarított szemét, rengeteg a zöld, a park és a virágok. Az emberek itt is sietnek, de nincs türelmetlenség, agresszivitás vagy barátságtalanság, ellenkezőleg, mindenki nagyon udvarias és vendégszerető, pedig minden okuk meglenne, hogy több generáción keresztül is gyülöljék a fehér embert. De nem érzékeltem ilyesmit és nem a pénz kábító hatása miatt. Nem pénzéhesek, nem basznak át vagy ha igen akkor kedvesen mosolyogva és jelentéktelen összeggel. A tízmilliós városnak van saját Manhattanje, felhőkarcolókkal, Bentley-kel, 500 eurós szállodai szobaárakkal és 50 ezer forintos sztékekkel. Viszont a 100 méter magas felhőkarcoló frontoldala egy plazma TV (igen, a talajtól a felhőkig) és ki van éppen adásban? A mindent megmagyarázó csevegő celeb, Ho Chi Minh. Ha valami, az agymosás sikerágazatnak számít. A lakosság háromnegyede vallástalan, ateista (buddhizmus 15%, kereszténység 10%). Imádják a kávét, ráadásul mindenki a saját keverékére és főztjére esküszik. Életemben még ennyi kávézót nem láttam egy városban. Összességében minden nagyon tetszett, imádom a kajájukat, a streetfood-t is. Bejártam a történelmi helyeket, elköltöttem egy szerény ebédet a Hotel Continental teraszán (ahol Graham Greene bombát robbantott), vacsoráztam a Majesticben és teáztam a Rexben. Amerikai katonai dzsippel várost néztem, mint Westmoreland tábornok. Belekapaszkodtam az egykori amerikai konzulátus vasrácsos kapujába és elképzeltem a napot, amikor a konzulátus tetejéről többszörösen túlterhelt amerikai katonai helikopterrel menekültek a legvégsőkig kitartók, miközben a vietkong már betörte az Elnöki Palota nagykapuját a szomszédos kerületben. Szívbe markoló érzés. Nem mentem le az alagutakba, mert féltem, hogy beleszorulok és bentrekedek. A világ meg röhögne rajtam és még csak nem is sérelmezhetném. Aki hülye haljon meg. (Az alagutrendszerre az én korosztályom még emlékszik, a fiatalabbak aligha. Az átlag 1,30 magas és 40 kilós vietkong harcosok a dzsungel mélyén és a nagyvárosok körül több tízkilométeres alagutrendszert építettek ki a háború évei alatt. Itt müködtek a vezetői pontok, kórházak, élelmiszer- és fegyverraktárak, pihenőhelyek stb. Megvédett a golyóktól és repeszektől, de a bombákkal szemben kevésbé. Ma elsőszámú turisztikai látványosság.)
Ezek a városnézések nálam alapvetően spontán működnek, zömében hagyom magam sodródni. Hátránya, hogy eltévedek, de a taxi (Wolt, Grab) mindenhonnan kiment. Sodródás közben azért általában egy, másfél óránként elfáradok és egy stratégiailag központi helyen - általában azért egy kávézó teraszán - megpihenek. Miközben elnézem az embereket és forgatom a bédekkerem, kávézom vagy teázom, esetleg fagyizom. Egy ilyen áhitattal teli pillanatban láttam meg a párt, akik rögtön mindent felülírtak, a szép lassan kibontakozó és formálódó szunnyadásom egy szempillantás alatt száműzték és figyelmemet az útikönyvről teljes egészében magukra irányították. Mint ilyen ritka pillanatokban mindig, beindult az agyam és lepergettem magam előtt bimbózó kapcsolatuk fontosabb állomásait. A fiú huszas éveinek vége felé, a lány közelebb az érettségihez. A lány valami elképesztően gyönyörű, a fiú is szimpatikus, ápolt dús haja van, naná hogy sötét, hosszúra nőtt és lófarokban végződve a háta közepét csapkodja. Izlésesen öltözött, mégis lezser ember benyomását kelti. Szürke lenvászon nadrág (chino), oliva trikóval. (Az idei divatszín a szürke by the way.) Szerintem egyetemi tanársegéd az állam és jogtudományi karon. A nő ugyanott lehet diák. Hoppá. Tiltott viszony. De izgalmas. Nem ér a lányhoz, mégis úgy mennek egymás mellett, mint akik összetartoznak. A lánynak valamin jár az esze, nem igazán figyel a partnerére, akiről viszont ordít, hogy minden figyelmét a nőnek szenteli. A nő könnyű, áttetsző hófehér nyári ruhát visel, napszemüveggel és széles karimájú szalmakalappal. Gyönyörű kreol bőre van. 165 magas lehet és 60 kiló. Műdidák. Kétségtelenül dekoratívak. Tehát még jómódú is. Ahogy elhaladnak előttem észreveszem, hogy a fiú valami fontos dologról beszél egy picit izgatottan, de mégis visszafogottan, mint aki megtanulta önmagát fegyelmezni. A nő rá se néz, mégsem tűnik zaklatottnak, látszik hogy hallgatja a másikat és közben gondolkodik. Lehet, hogy alternatívákról elmélkednek. Érdekes ez a része nem érdekel a dolognak. Az viszont igen, hogy amikor odaérnek a mozgólépcsőhöz, a fiú udvariasan maga elé tereli partnerét és bal tenyerét, mintegy véletlenül a lány hátára helyezi és miközben haladnak 3-4 lépcsőfokot felfelé, a tenyér lejjebb csúszik és pont a kritikus határértéknél megállapodik. Ekkor a fél fejjel magasabban álló nő a férfi felé fordul és finoman csókot lehel a halántékára. Úristen! Nem, nem! Ez nem a Love Story! Ez inkább a Szex és New York. Abszolute Happy End-et kívánok nekik, így ismeretlenül hódolva kellemes jelenésüknek.